2068 Éld az életem - A történet

"2068, Budapest. Egy menő fiatal influenszer szemtanúja lesz, ahogy barátját, egy nemzetközi médiacég vezetőjét félholtra verik egy szórakozóhelyen. Alig egy napra rá valaki őt is megkéseli. A rendőrség egy fiatalembert gyanúsít, aki azonban megszökik az igazságszolgáltatás elől, hogy bizonyítsa saját igazát. Sikerül-e három nyugdíjasnak meggyőznie a rendőrséget Balog Kálmán ártatlanságáról, és megtalálnia a valódi bűnöst? Hogyan függ össze ez a két támadás egy ezoterikus ételdizájner öngyilkosságával, és azzal, hogy egy titokzatos e-sportoló hirtelen megőrül? Hogyan lehet egyáltalán megtudni az igazságot egy olyan világban, ahol az én és te, a férfi és nő, az élő és halott közti határok már elmosódnak? A nyomozás végigvezet minket az egész világon az uruguayi elnöki palotától egy hongkongi luxusjachton át egészen egy titokzatos ukrán magánklinikáig, és közben megismerjük a huszonegyedik század második felének Budapestjét is…"

Részletek a könyvből:

"Hogy a szobájába tűző napfényre ébredt fel, a hasogató fejfájásra vagy a hányingerre, az nem volt egyértelmű. Bármelyik lehetett. Magzati pózban aludt vetetlen ágyon, ruhában. Illetve talán nem is. Az inge rajta volt. A többi nem. A nadrágja volt a feje alatt a párna helyett. Óvatosan nyitotta ki a szemét. Fájt a fény. Megpróbálta volna visszacsukni a szemét, hogy ne fájjon. De akkor is fájt. Lila képek ugrándoztak a szeme előtt, és még szédült is. Ki kell menni hányni. Ez a gondolat volt az egyetlen, amely elért a tudatáig. Ha nem kel fel ebben a pillanatban, akkor összeokádja az ágyat, és az nem lesz jó. Mondjuk, jónak most sem jó. De az még rosszabb lesz. Lassan, előbb az egyik lábát rakta le, hogyha mégis valahogy megoldódna ez a hányásdolog, akkor vissza tudjon feküdni. De nem oldódott meg. Le kellett tenni a másik lábát is. Elgondolkodott, hogy talán jobb lenne mégis négykézláb mászni. Úgyse látja senki. Aztán mégis sikerült megkapaszkodnia az asztalban és félig görnyedt állásba tolni magát. Éppen elért a vécéig. Nem tudta, mennyi ideig és hányszor hányt. Talán aludt is közben egy kicsit. A vécécsésze előtt térdelve eszmélt fel megint. Visszafelé már nem emberkedett – négykézláb araszolt az ágyig, és nyüszített is hozzá.

...

Most akkor valószínűleg meg fogok halni – ismételgette, és biztos is volt benne, hogy így lesz. Aztán nem halt meg. A szemét ki-be csukogatta. Valahogy minden kinyitásra eszébe jutott valami. Ki. Balog Kálmánnak hívnak, huszonhat éves vagyok. Lehet, hogy mégis meg fogok halni. Ki. Otthon vagyok, ez az én lakásom, fél éve béreltem ki. Be. Felrobban a fejem. Ki. Tegnap berúgtam. Be. Nem kellett volna. Ki. Azt ígértem anyának, hogy ma hazamegyek. Be. Aludni kéne, aludni, aludni, aludni. Ki. Meg kéne keresni a szemüvegemet. Meg kéne… Basszus. Hol van? A fejfájás és a hányinger mellé most jeges frász fogta el. Kiverte a víz. Ha elveszett, akkor elképesztő nagy baj van. Persze nem valószínű, hogy elveszett. Miért veszett volna el? Mindig maga mellé teszi. Vagy az asztalra. De amennyire tompult, zavarodott érzékeivel felfogta, egyik helyen sem volt. A fokozódó pánikban mindenhová benézett, és üvöltve káromkodott. Valami nem volt rendben."

...

"A drón a legközelebbi leszállóhelyen tette le, oda hívott ubert. Vidéken persze az sem olyan egyszerű, fél órát várt, míg odagördült a kocsi, gyalog gyorsabb lett volna. A falu szélén, ahol Kálmán leszállt, ott volt még a régi kaszinó, mellette a benzinkút meg a nagybolt. Egyedül a játékteremben volt mozgás, a régi felirat még fenn volt, annyi látszott belőle, hogy SINO, mellette valaha mosolygós arc lehetett, most inkább zombinak látszott, valaki kitörte a fél száját meg az egyik szemét. Pár éve valami közösségi házat csináltak belőle, páran lézengtek körülötte. Egy öreg, mintha lassított felvételen mozogna, percekig emelte az egyik a lábát, hogy aztán majdnem felbukjon benne. Egy másik tata üveges szemmel ült a bejárat lépcsőjén, bebogyózott, most tisztult. A benzinkút totemoszlopán még megfakultan ott voltak az utolsó árak is meg valami piros-zöld embléma. A tetőn madarak fészkeltek, varjak talán, azok bírják a hőséget. Kálmán elnézegette őket – meglehetős utálattal, az előző napi zizzenése jutott eszébe róluk. De ezek nem zizzentek sehova, csak ültek bután, és károgtak.
Vett volna magának valamit a nagyboltban, leginkább mariskás kólát, de a bolt már bezárt, úgy nézte, végleg. Üres volt ez is, mint a benzinkút shopja, az ablakok kitörve, oda is szart valaki a pultok közé. Nincs benn kamera, vagy nem nézi már senki, biztos be volt az is bogyózva. Pedig egy éve még legalább az egyik része működött, piákat árultak, de már mindenki drónnal hozat mindent, meg leginkább otthon nyomtatja a szar kajákat, mert az olcsó, a robotból is annyit lehet csinálni belőle, hogy degeszre eszik magukat. Más dolguk sincs. A trágyalevet, ahogy az alapanyagot mondják errefelé, amiből a nyomtatós kaja készül, hetente hozza valami drón. Piálni már nem piál itt senki bolti italt, már akkor se nagyon ittak itt vidéken, amikor Kálmán még otthon élt. Drága, a bogyó meg szinte ingyen van. Gondolta, odamegy valamelyik beállt tatához, és kér valami bogyót, hogy legalább kevésbé legyen ideges, de akkor jött ki a kultúros csaj, közösségszervező, vagy hogy hívják, Kálmán osztálytársa volt általánosban, aranyos lány volt, csak ronda szegény. Rámosolygott Kálmánra, a fiúnak nem sok kedve volt beszélgetni, de unta magát. Villogott kicsit a csajnak a délelőtti bunyóval, meg elmondta azt is, hogy kúrta át a kiterjesztett valóság. A csaj persze mindent tudott már a tegnapi balhékról – Kálmán afféle helyi sztár lett Révén, a hírei terjedtek a helyi csopikban. Az azért újdonság volt, hogy ma hogyan futott lukra a kiterjesztett valósággal.
– Itt még rendes valóság sincs, nemhogy kiterjesztett – mondta a csaj, és szomorúan nézett körül, aztán elbúcsúzott."

...

"Giancarlo – már ha jól emlékezett a nevére – kisegítette Szonitát a gondolából, hogy betérjenek egy bárba. A csoffadt reggeli után jólesett a cornetto. A kávét viszont Szonita inkább kihagyta volna. Itt – nyilván – valódi kávéból készült kávé volt. Ezért Velence, hogy minden ódivatú legyen és teljesen természetes. A kínaiak is odavannak érte, nem mintha meginnák, de nagyon drága és nagyon egzotikusan európai. Szonita viszont meglehetősen ambivalensen állt a kávéhoz. A nagy kávéházláncokban meg az otthon hozzáférhető lattét imádta, kellemes volt, lágy és krémes (Kende bácsi szerint persze trágyalé). A valódi kávéval meg úgy volt, mint a hússal. Erős volt, csípős, keserű, túl markáns ahhoz, hogy szeretni lehessen. A nagyszülei nemzedéke – miért van az, hogy ma egyfolytában rájuk gondol? – közben pontosan ezért imádta, és katasztrófaként élte meg, hogy az ára az egekbe emelkedett. Mire Szonita akkora lett, hogy kipróbálja a valódi kávét, már csak néhány elit klubban lehetett kapni Pesten. Winkler doktoréknál persze volt otthon a kivételes napokra és kivételes vendégeknek, amit Indiából hozott, és amiről Béla bácsi mindig megtudakolta, hogy nem véletlenül elefántszarból van-e, mert olyan az íze. Winkler doktor meg jól megsértődött, és elmondta, mennyiért vette. Minden egyes átkozott vasárnap.
Szonita most szépen megköszönte és még ízlelgette is. Csípett, borzasztóan keserű volt, összehúzta a száját, égette az ízlelőbimbóit. Miért vesznek a szájukba az emberek egyáltalán keserű dolgokat? A keserű rossz."

...

"Tíz percig mehettek talán, amikor megálltak egy elhagyatott ház előtt. A fiatalember kiszállt, és odakiáltott valamit kurdul a másik két fiúnak. Azok intettek a fejükkel, és mintha még hangosabbra kapcsolták volna a zenét a telefonjukon. Az unokaöcs kinyitotta a ház ajtaját, és mutatta Szonitának, hogy menjen be. Mondta, hogy igyanak meg egy teát. Ahogy a lány belépett, kulcsra zárta mögöttük az ajtót. Az ablakokon zárva voltak a spaletták, a szobát csak egy magában álló fénycső világította meg a plafonról. Kellemetlen, hideg, kékes fénye volt, a málladozó falak minden törésvonala, a padló kövén a felmosás után ott maradt homokcsíkok minden egyes szeme, a rozoga bútorok repedései mind egyenként pontosan látszottak.
Szonita legszívesebben menekült volna, de a férfi az ajtóba állt, és elzárta a kijáratot. A lány csak akkor tudott volna kitörni, ha nekitámad, de egyelőre nem tűnt ennyire feszültnek a helyzet, és a férfinél minden valószínűség szerint volt fegyver is. A szoba sarkában álló, rongyszőnyegekkel borított ágyra mutatott, és kérte a lányt, hogy üljön le. Az ágy kellemetlen szagú volt. Szonita összeszorított térdekkel ült le, mint aki bármikor kész felugrani. A férfi szorosan mellé ült. Szonita érezte a szagát. Izzadságszag keveredett valami olcsó, édeskés parfümével és még valami ragacsos büdössel, amelyet nem tudott azonosítani, de nagyon utálatos volt. Megpróbált arrébb húzódni, de a férfi utána nyomult.
– Akkor most beszéljünk az árról. Ugye tudod, hogy milyen drága manapság a benzin. Meg a fiúknak is kell valamit adnom.
– Mondtam, hogy nincs pénzünk.
Nem Szonita mondta, hanem Tufik. A lány igyekezett a helyi szokásoknak megfelelően a háttérben maradni a beszélgetésben, de Tufik tényleg mondta, többször is. Akkor mintha oda se figyeltek volna erre.
– Nem baj, nem baj.

A férfi az egyik kezével átölelte Szonita derekát, és magához húzta a lányt.
– Akkor most mehetünk?
Szonita egyre rosszabbul érezte magát. Az ajtó zárva volt, és még kiabálni sem biztos, hogy van értelme. Behallatszott kintről a nyávogós zene, de olyan erővel, hogy biztos nem hallanák meg Tufikék. Az ablakokat vizsgálta. Kicsik és rácsosak.
– Az ilyen szép lányok fizethetnek máshogy is.
Szonita akkor jött rá, hogy miről is beszél tulajdonképpen a férfi, amikor az már a melleit markolászta az egyik kezével, a másikkal meg keményen fogta a vállát.
– Hagyd abba!
Szonita megpróbálta leverni magáról a férfit, de az jóval erősebb volt nála.
– Ugyan már! Az európai nők mind kurvák, máskülönben miért jönnének ide így egyedül?
– Nee!
A férfi az ágyra lökte Szonitát, és most két kézzel állt neki szétfeszíteni a combjait. Amikor a lány elkezdte kétségbeesetten pofozni, az arcába köpött.
– Büdös kurva! Tudom, hogy az vagy!
Lekevert két hatalmas pofont Szonitának, amitől csöngött a lány füle, és fájt az arca, aztán ismét a lábait kezdte feszíteni, és a ruháját tépdesni. Szonita arra gondolt, hogy ezek a foltok vajon megmaradnak-e a show után. Aztán hirtelen majdnem elnevette magát."

...

"Imádta ezt a szakát a napnak. A nap már alászállt, de még vakító sötétkék az ég, csodás hátteret adva a világ második legszebb skyline-jához. Ezt itt így mondják, de igazán csak kötelező szerénységből, mert nyilván meg vannak győződve, hogy ez az első. Ez onnan is látszik, hogy sosem mondják meg, melyik után a második. New York? Az elcsépelt. Chicago? Hideg. Sanghaj? Túlzsúfolt. Ha kérdi, mindig csak mosolyognak, és a fejüket rázzák.
Ő persze Mumbait szereti. A Gate of Indiát a tengerről, az Oberoit, az egész avítt birodalmi csillogást, amit – talán mert éppen akkor voltak szegények, amikor kellett – nem rontottak el a múlt század felhőkarcolói. De ez Hongkong, ami már akkor 21. századi volt, amikor a 21. századot még fel sem találták. És most ő Hongkong királya. Na jó, az egyik királya, vagy az itt illendő kötelező szerénységgel az egyik hercege. Best supporting actor, nem a legnagyobb díj, amit hazavihet egy filmfesztiválról, de kezdésnek éppen jó. Harmincéves. És Hongkong komoly fesztivál, majdnem százéves, ezt el is mondták a megnyitón legalább tízszer, már most készülnek rá, pedig csak nyolc év múlva lesz a századik évforduló. Ráadásul a bulvárportálok szerint ő a legsármosabb és a férfiak között a harmadik legjobban öltözött.
Percekig nézte a kikötőt, a felhőkarcolókat, a fényeket. Sosem tudja megunni. A vibrálást, a mozgást, a dinamizmust, ahogy az egész város láthatóan él. Mint a gyerek, akit lenyűgöz a videójáték, bár még játszani sem tud vele, de figyeli a robbanásokat, a cikázó pixeleket. Nem tudott elszakadni a kilátóterasztól. Pedig a jacht maga is megért volna egy sétát. Meg is fogadta, hogy rendesen végignézi, ha másért nem, hát hogy a követői is lássák. Olyan volt, mint valami vízre szállt csipkeruha, könnyed, légies, hófehér, húzta maga után az uszályát, a gyöngyöző habokat, mint az esküvőre siető menyasszony, elegáns és egyedi, büszke és kortalanul fiatal.
Az egyik legdrágább jacht a világon. Még Zaha Hadid tervezte vagy hatvan éve, most egy kínai filmmogulé. A középső fedélzeten állt, a háta mögött ott terpeszkedtek a hatalmas vízszintes hullámot formázó fehér fotelek, köztük kis asztalok italokkal. Csodálta Hadidot. Az egész annyira a hatvanas évek dizájnja volt, hogy el nem tudta képzelni, hogy ez az egész már több mint ötvenéves. Pedig amikor körbevezették, állították, hogy Ma úr semmit nem változtatott, csak újrahúzatta a foteleket.
Zaha Hadid egy zseni volt. Az a lány viszont, aki a fotelben nyújtózik – vagy inkább fetreng –, bizonnyal nem az. De elképesztően jól néz ki. Szép pár lennének. Holnapra biztos ezzel lenne teli a sajtó. Nem jut eszébe a neve elsőre, de majd rákeres. Indonéz, és nem kapott díjat, viszont „a megnyitó legkihívóbb ruhája” versenyben előkelő helyen végzett."

VÁSÁROLJA meg most!

A könyv megvásárolható az alábbi linkre kattintva!


2068.hu